„A művészet metanyelv, melynek segítségével az emberek kapcsolatra törekszenek
egymással a szeretet eszméjének megvalósítása nevében.” /Tarkovszkij/
„A művészet az emberi önvaló tökéletességének visszatükröződése. Benne megtalálható minden vágy végső célja, és ez az, ami visszacseng: a tökéletesség időtlen harmóniája.”
/Ismeretlen/
Öncélú művészet nincs - legalábbis nehezen elképzelhető… Ha öncélú és csak önkifejező,
akkor az már önkifejezés, személyiségrajz,
tükör, de nem művészet. A művészet annak
a lehetőségnek a kinyilatkoztatása, hogy az
ember felül tud emelkedni önmagán. Olyan
szférákba, amelyek nem világiak. Az időtlenségbe.
A művész kapcsolatot teremt az emberfelettivel.
S mindennek színtere mégis maga az ember marad.
A művész mély azonosságot érez a közösséggel. Magában felfedezett valamit a személyen túli világból, rátalált valamire, amely mindenkit összeköt a személyen túli személytelen-ségben, amely azonban nem lényegtelenség, hanem az Istenhez vezető út első lépése az egyéni emberben. Művésszé válnia kell az embernek, hogy sorsa betöltessék. Mert mindazt
a bölcsességet és tudást, amit kapott, és amit felismert, s amely az emberek sorsát és életét alakíthatja, és a helyes irányba terelheti, azt mind át kell adnia másoknak. Nem elsősorban önmaga miatt. Az üzenet jelentősége ennél jóval nagyobb, s ő csak a közvetítő erő ebben a folyamatban. Az emberi közösség szolgálata az, amelynek alá kell magát rendelnie. Ezt viszont csak szeretettel teheti jól. Ha szereti mindazokat, akikhez szól.
Mert az üzenet végső soron nem lehet más, mint a szeretet jegyében végzett szolgálat.
Ha nem az élet szeretettel való megtöltéséről szól a művészet - akkor az nem teremtés. /Mézes Zsolt László/
